Debreceni csata

Ahogy a szakirodalomból ismert, az 1849-es tavaszi hadjárat egyik célja az volt, hogy Windischgrätz számára lehetetlen legyen Debrecen ellen vonulni. Ezt Görgey zseniálisan el is érte, és fényes győzelemsorozata bevonult a magyar és nemzetközi hadtörténelembe.

Nem úgy a mi kis konyhaasztalunkon… A császári sereg bizony Debrecen ellen nyomult, nem Schlick vagy más, tehetségében felülmúlható tábornok, hanem maga T. Krisztián személyes vezetése alatt! Így aztán magam vettem kézbe a honvédsereg irányítását, méltó ellenfélként, hogy megakadályozzam a kormány új székhelyének elestét.

A szélesen széthúzott osztrák arcvonallal szemben a honvédek három menetoszlopban igyekeztek Debrecenhez. Terv szerint a városba vezető úton fekvő csárdát is a szomjas császáriak előtt akarták ellenőrzésük alá vonni.

Míg az osztrákok a háttérben kiépített táborból szép tempósan fejlődtek fel, addig a magyarok harmadik hadoszlopa igen lassacskán kezdett bele a tempós menetbe. (A homoki borok…? Rossz nyelvek! Hozzáértők szerint nem árt, ha tud 3-asnál magasabb értéket dobni valaki a kockával. Ezt nem én tudom, velem ugyanis nemigen történt még meg ilyen.)

A korcsma mellett békésen legelésző, ám a hadi események okán hónapok óta elmaradó nyírás miatt ló méretűvé gyapjsodott nyájat láthatóan nem annyira zavarta meg a beérkező, a szabadságharc oldalán álló olasz Kress-lovasok svadronja, mint az időközben beérkező császári sorgyalogság sortüze. Ezt a rájuk rohanó lovasokra lőtték sebtiben. Ezzel az előcsatározással kezdetét vette az ütközet.

A lovasok támogatására hamarosan beérkezett nemzetőr gyalogság és honvéd vadászok támogatása alatt nőtt a magyar nyomás a keresztútnál, de kezdetben nem sikerült kiszorítania a szívós fehérkabátos gyalogságot. Eközben ennek az összecsapásnak a hátterében a főerők megkezdték bevonulásukat Debrecenbe. A lakosság kitörő örömmel fogadta őket. Csak egy sváb csizmadia köpködött erősen, de a statárium előtt ezt a csípős birkapörkölttel magyarázta. Ítéletre pedig már az elkövetkezők miatt nem kerülhetett sor.

Tény, hogy ekkorra a honvédsereg helyzeti előnyhöz jutott, nem kis mértékben az elbizonytalanodó császári vezetés miatt. Ugyanis a csata ezen órájában vezénylő tábornokuk két adjutánsára bízta a csapatok vezetését, akik kissé bizonytalanul, bár nagy lelkiismeretességgel parancsnokoltak, de a kezdeményezés kicsúszott kezükből.

Mire Krisztián tábori foteltábornok úr visszatért, a korcsma és a nyáj már magyar kézen volt, de mint kiderült, túl kis erők maradtak a védelmére. A főerők Debrecenben vagy afelé tartva, a korcsmánál így kevés volt a magyar vitéz, hogy a nagy erővel ellenlökő osztrák gyalogsággal szemben sikerrel vegye fel a harcot. A várost védő két zászlóaljnyi honvédre két császári zászlóalj rontott, s a tapasztalt fehérfrakkos katonák utcai harcokban a Napóleon ellen mutatott legszebb napjaikat idézve legyűrték lelkes honvédjeinket. Tüzérségünk a menetből nem tudott felfejlődni a harc végső fázisának támogatásához, a magyar puszta nem szolgált magaslati pontokkal, ahonnan jó kilövés adódott volna. Ez már túl sok hátrány volt (hogy a sok 1-es és 2-es dobásról ne is essék szó).

A csata elveszett.

A Honvédelmi Bizottmány ülésezik, hamarosan új főparancsnokot neveznek ki.