Dzsungelharc

Bármennyire is híve vagyok a Rapid Fire játékszabálynak, meg kell valljam, igazán jól használható szabály a Battlegroup Kursk is. Mivel pedig barátaim egy jó része erre esküszik, szívesen játszom velük ennek alapján. Az ördög azonban a részletekben rejlik, mert ez a szabály már nagyon „kidekázott” sereglistákkal rukkol elő, hadszínterek szerint újabb és újabb könyveket adnak ki ezekről. Mindez jó, de van egy eddig be nem gyógyult hibája: nincsen könyv a távol–keleti hadszíntérhez, még nincsen japán sereglista! Pedig favoritjaim a japánok, akiket lehetne Kína (szintén nincsen sereglista), a Szovjetunió, az USA vagy a britek, akár hollandok ellen is vezetni. Míg a Rapid Fire-nál találhatók olyan szenárió leírások, ahonnan kicsemegézhet az ember akár japán sereglistát is, a Battlegroup-hoz sajnos magam kellett megcsinálnom. 
A Jane’s harckocsi nagykönyvéből és tábori tüzérség könyvéből vett adatokat összemérve, a már sereglistákban kategorizáltakhoz illesztve építettem fel japánjaimat. Vagyis, például: ahol egy tényleges, milliméterben mért német páncélvastagság esik egybe egy japán típus páncélvastagságával, ott az A-tól O-ig futó páncélkategóriákból ugyanazt a besorolást kapta a japán, mint a vele megegyező páncélvastagságú német tank (+- pár milliméter eltérés felett szemet hunyva). Csőtorkolati sebességeket és űrméretet nézve kerültek a lövegek összehasonlításra és megfelelő kategóriákba sorolásra. Nem tökéletes a dolog, de egész megnyugtatóan kezelhető vele japán sereg.
Nem részletezem tovább, de igyekeztem a nagy Mollo könyv szerinti szervezeti formákat figyelembe véve, más seregeknél meglévő sereglistákkal összehasonlítva, arányosan kialakítani a japánokat alakulatokat is. Mindevvel 500 pontos sereggé duzzadt a felkelő nap fiókjaimban lapuló harcosainak serege.

A legutóbbi játékcsata tétje nagy volt. Ákos Coca-Cola-mámorban fetrengő amerikai serege védte a Fülöp-szigeteket a felszabadító japánoktól, akik az ázsiaiakat szerették volna megszabadítani a fehér elnyomástól. Ez már a második csörte volt, mert korábban egy döntetlenben egyeztünk ki hasonló méretű seregeknek egy beépített területen folyt harca után. Most a vad dzsungel és erdő kezdte el uralni a terepet, bár csak nehezen járható, és nem áthatolhatatlan erdőként. (Az majd legközelebb!)

A képeken jól látható, ahogy vérfürdőbe torkollt a csata, olyan mérvű veszteségeket szenvedett mindkét fél (főleg technikai eszközben), hogy egyetlen újabb eszköz kilövése bármely oldalon már az elviselhetetlen veszteséget jelentette volna (elvesztett eszközönként és néhány más speciális esetben zsetont kell húzni a veszteséget elszenvedett félnek, és ezek pontértékének összege a játék folyamán nem lépheti túl a serege összetétele által előre adott mértéket). Ismét döntetlen született, valahogy így:

Az amcsik a 3 darab M5 könnyű tank bevetésével kezdtek, mint korábban. Ezek (Honey) a japán harckocsikhoz képest erősek. Érdekes valóság, hogy a gyenge páncélzatú és még gyengébb páncéltörő képességű japán tankok mennyire tehetetlenek. Vélhetően leginkább a nagyszámú kínai gyalogság elleni harc volt építésük célja, mert géppuskával nem álltak rosszul, és a kis torkolatsebességű repeszgránátok sem túl jók igazi páncél ellen, viszont annál jobbak a gyalogsággal szemben. Viszont a kis számban, de már ’42-től gyártott önjáró lövegek, a tankokénál erősebb homlokpáncéllal és 75 mm-es löveggel már erőt képviselnek, bár mint egy igazi szamuráj, szemből erősek, hátuk védtelen (nyitott). No, ennek megfelelően Ákos le is mészárolta a japán páncélos erő zömét igen hamar. De a Chi-Ha tankok néha némi szerencsével, a tüzérség és Val zuhanóbombázó együttes támadásai megtizedelték az amerikai tankokat is. Nem kis mértékben járult hozzá a hadiesemények alakulásához virtuóz egyes dobási technikám. Fordulóról fordulóra egyre kevesebb új japán alakulat jöhetett fel a játéktérre, míg Ákos szépen dobálgatta az amcsiknak a magas számokat.

A gyalogság utolsó pillanatokban lehetővé váló beérkezése (végre néhány magasabb értékű dobás is sikerült) japán részről végül sikeresen befullasztotta az amerikai gyalogság előre nyomulását, az amerikaiak megálltak egy pillanattal a döntő áttörés előtt, tankjaik meggyérültek, és nem volt már mit a pályára felhozniuk. Közben japán alakulataim bár csak egyesével-kettesével de mégis szivárogtak fel a harctérre. Így amit nem nyerhettem meg erőből, megnyertem időben, és kiegyeztünk egy újabb döntetlenben.

A nagy japán hadvezér, Takilala is megmondta: aki időt nyer, csatát nyer – és a szusi úgyis hidegen van tálalva. Banzaiii!