Levél Isztambulba, 1447

Hunyadi János számos csatájáról megemlékezik a történetírás, az alább közölt, ismeretlen feladótól származó beszámoló azonban valahogyan elkallódott a történelem viharai során, és csak néhány hete látott napvilágot egy napsütéses vasárnap délelőttön.

„Drága barátom és bajtársam, Izmír Nagyvezér, a sztambuli testőrség agáinak főparancsnoka!

A próféta 824. évében, a kikelet havának utolsó napjának éjszakáján vonultam sátram magányába megírni e sorokat. Mire befejezem levelemet, Dicsőséges és Fényességes Szultánunk mérhetetlen haragjában már bizonyára jó pár selyemzsinórt kioszt táborunkban a gőgös vezírek és tanácsnokok között. Allah kegyelméből nekem nincs mitől tartanom, mert e talpnyaló és irigy testvéreim jó híremet és a Szultán belém vetett bizalmát áskálódásaikkal tönkretették, így a mai napon történt gyalázatban számomra csak mellékszerep jutott.
Ma ismét megalázó csapást mért ránk és hozott újra szívbajt Szultánunkra az a hitetlen kutya, a magyarok ország-kormányzó fővezére, Rettenetes Jankó és serege. Én figyelmeztettem Urunkat, hogy bár a téli táborozás és utánpótlási nehézségek kimeríthette a magyar sereget, ahhoz még túlságosan erős, hogy itt a rácországi Zvornik melletti, nagyszámú seregünknek igen csak kedvezőtlen terepen kényszerítsük csatára. A Szultán hallgatva tökfilkó tanácsosaira, ma hajnalban felsorakoztatta seregünket, hogy elvágja a magyarok visszavonulási útját.

Hadrendünk a következőképpen állt fel.
A szpáhik két csoportra osztva a városka melletti erdőn túl sorakoztak fel a magyarok birtokában lévő őrtorony előtt. Így a balszárny teljesen el lett különítve a sereg többi részétől. A derékhadat alkották a janicsárok és a Szultán, kíséretével együtt. A jobbszárny ezzel szinte teljesen összeolvadva zsúfolódott közéjük és a falu közé. Itt álltam én az akindzsik élén, mögöttünk az íjászok hadával, akik, a helyszűke miatt kényszerültek mögénk. A Szultán meg akart fosztani a remélt győzelem dicsőségétől ezért bízta rám csupán az ellenség megzavarására, gyalogságának bekerítésére szánt hadtestet.

Hunyadi a seregét széles arcvonalon állította fel. A szpáhikkal szemben lovagjait két csapatra osztva, élükön ő maga léptett csataménjén. A magyar hadrend közepét egy nehézgyalogos és egy íjász csapat alkotta, majd a jobbszárnyat szintén egy nehézgyalogos egység zárta le.
A hitetlenek szokatlan felállását látva és saját számbeli fölényünkben bízva vezéreink versengve ígérgették Szultánunknak, hogy a gyors győzelem után, melyikük viszi kosárban a fenséges lábai elé Rettenetes Jankó levágott üstökét.

A szokásos párbajra egy fiatal szpáhi lovasunk vágtatott a csatatér közepére. A kihívásra Hunyadi csapatából vált ki egy óriás termetű lovag, kinek nagyságát tovább növelte hatalmas és erős csataménje. Szokatlanul hosszú és véres párbajt láthattunk, melyből a magyarok bajnoka került ki győztesen. Ez a rossz előjel sem csökkentette vezéreink gőgjét, csak nevettek és káromkodtak egy nagyot pórul járt vitézünkön.
Miután a győztes lovag visszatért az őt éljenezve üdvözlő csapatához, Hunyadi kiadta a jelszót a támadásra és serege teljes szélességében megindult felénk. A magyarok kezén lévő őrtoronyból pedig elkezdték hasítani kezdték az eget a nyílvesszők a szpáhik felé. Erre válaszul a szpáhik, ahelyett, hogy gyors iramban indultak volna a magyar lovasság elé, a toronyban megbújó íjászokat vették célba.

Ez idő alatt, én megindultam az akindzsi lovassággal, hogy szabad utat csináljak gyalogos íjász csapatunknak, és bekerítésre induljak a magyarok gyalogsága ellen. Miután lőtávolba jutottunk máris elkezdtük ritkítani Hunyadi íjász csapatát, akik azonnal viszonozták lövéseinket. Amikor saját gyalogos csapataink is bekapcsolódtak a nyilazásba és egyre közelebb értek egymáshoz a egységek, mindkét oldalon sűrűn hullani kezdtek a harcosok, a pajzsok páncélok ilyen távolságból már nem tudták felfogni a záporozó nyílvesszők erejét. Ezalatt Hunyadi mindkét lovagi csapata beérte a szpáhikat, akiknek még az idejében eleresztett nyilaitól jó pár hitetlen bukott le a nyeregből, de az erős páncélos roham mégis teljesen elsöpörte mindkét csapatot, hogy még hírmondójuk sem maradt. A sikerért kemény árat fizetett Hunyadi is. A súlyos összecsapásból csak maroknyi lovag tudta tovább folytatni a harcot.

Mindeközben lovasaimmal az ellenség hátába kerültem és a gyalogos íjászcsapatunkkal közösen sikerült egyik gyalogos egységét teljesen és az íjászaiknak felét elfogyasztanunk. A távolabb álló, nehézpáncélt viselő és súlyos pajzsok mögé bújt gyalogosok vonalát nem tudtuk megtörni, bár ők is hullottak rendesen.

Az eddig rendezett sorokban várakozó janicsár had teljesen fölbomlott, mivel a Szultánhoz ért a hír a szpáhik teljes megsemmisüléséről és a védtelen balszárny felől érkező ellenséges lovasok rohamáról. Mire Hunyadi lovagjai élén felbukkant az erdő mögül, a janicsár agák újra rendbe szedték az embereiket és felsorakoztak a lovasok fogadására, azonban a nyílzáporuk csekély hatással volt a támadókra, akik teljesen elsöpörték az első sorokat. A hátrább állók pánikba estek halott testvéreik és a magyarok félelmetesen pontos vágásainak látványától, így azon nyomban futásnak eredtek. A menekülő csapat élén Dicsőséges és Fenséges Urunk vágtatott legfürgébben gyönyörű paripáján. Egy-egy janicsár aga megpróbálkozott a futók megállításával, de hasztalanul – az egész bagázs fejvesztve menekült a közeli szerb falu védelmet nyújtó házai felé.

Közben leszállt az est, így mi is felhagytunk a harccal, nem üldözhettük Hunyadit és megmaradt maroknyi seregét.
Mint e fentiekből te is kiolvashatod barátom, a magyar sereg szinte teljesen megsemmisült, de ez a gaz gyaur kutya, Rettenetes Jankó ismét kicsúszott a kezeink közül és súlyos árat fizettetett minden egyes elesett katonájáért.
Ezért hát készülj föl, hogy Urunk rettentő haragosan fog megtérni palotájába, légy vele végtelenül alázatos és türelmes, mert még egy ideig biztosan sűrűn fog selyemzsinórért kiáltani a méltóságán esett folt miatt.”